Szent Három Nap - Elmélkedés

A LÁBMOSÁS

Ebben az elmélkedésben a húsvéti titok jánosi olvasatának egy látószögét gondoljuk át.

Számos egzegéta egyetért abban, hogy a János-evangélium két nagy egységre osztható:

a) a jelek könyvére, amely nagyjából a 2-12. fejezet

b) a dicsőség könyvére, amely hozzávetőleg a 13-21. fejezet.

Már ez a felosztás is nagyon hangsúlyosan kiemeli a szent három nap titkát, a húsvéti misztériumot. A jelek ugyanis előre meghirdetik és értelmezik azoknak a napoknak a valóságát, amelyeknek lényegi tartalmát a "dicsőség" kifejezésben határozhatjuk meg.

1. János evangéliumának 13. fejezete különösen is fontos ebben az összefüggésben. A hivatkozott szentírási hely első része ugyanis a lábmosás szimbolikus gesztusának segítségével elénk tárja, mit is jelent Jézus élete és halála. János evangéliumának tanúsága szerint nincs választóvonal az Úr élete és halála között, mindezek úgy jelennek meg, mint szétválaszthatatlan események, amelyben Jézus, a Fiú mossa az ember piszkos lábát. Az Úr elfogadja és elvégzi a rabszolgamunkát, megteszi ezt az egyszerű feladatot, a világ egyik legalantasabb munkáját, mert azt akarja, hogy alkalmassá váljunk az asztalközösségre, kapcsolatot akar teremteni Isten és miközöttünk, bevezet a kultuszba, odavezet Isten közvetlen közelébe.

A lábmosási jelenet János evangéliumában Jézus élete egészének képe: az asztaltól való felkelése, a dicsőség ruhájának levetése, felénk való odafordulása a megbocsátás misztériumában, az ember életének és a halálának szolgálata. Jézus élete és halála nem függetlenek egymástól; halálában a lényeg lesz nyilvánvalóvá, ami életének igazi tartalma. Élet és halál a mindvégig való szeretet eseményének megjelenítői és megvilágítói lesznek, a vég nélküli szeretetéé, ami az ember egyedüli megtisztítása, a megtisztítás, ami egyedül tesz képessé az Istennel való közösségre, és ami szabaddá tesz. Így hát a lábmosás történetének folytatása úgy foglalatható össze, mint együttes - akár szenvedés árán való - belépés a szeretet isteni-emberi eseményébe, amely maga a megtisztulás, vagyis az ember felszabadítása.

Ez a jánosi látásmód a negyedik evangélium más momentumaiban is megjelenik:

a, Hiszen, ha mindez igaz, akkor az üdvösség állapota az Istennek, Jézusban megjelent szeretetére mondott "igen". Ez az állítás semmiképpen sem az általános apokatasztaszisz eszméjét fejezi ki, amely tévesen abban nyilvánulna meg, hogy Isten egy mágus és semmivé teszi az ember felelősségét és méltóságát. Az ember képes visszautasítani a szabadító szeretetet, amelynek két típusára mutat rá az evangélium. Ez első Júdásé. Júdás azt az embert jeleníti meg, aki nem akarja, hogy szeressék, aki egyedül a birtoklásra gondol, és csak az anyagi dolgokért él. Ezért mondja Szent Pál, hogy a fösvénység bálványimádás (Kol 3,5), és Jézus is azt tanítja nekünk, hogy két úrnak nem szolgálhatunk, kizárja egymást az Istennek és a mammonnak való szolgálat (Mt 6,24); a teve nem megy át a tű fokán (vö. Mk 10,25).

b, Isten elutasításának azonban nem csupán ez a materialista változata létezik, hanem egy másik is, mégpedig a vallásos emberé, akit Péter jelenít meg. Ezt a veszélyt Szent Pál "judaizmusnak" hívja - és erőteljesen kritizálják a páli levelek -, a veszélyt, hogy a jámborok, nem képesek figyelembe venni a valóságot, pontosabban azt, hogy nekik is szükségük van bocsánatra, hogy az ő lábaik is piszkosak. A jámborkodók veszte abból a meggyőződésből fakad, hogy szerintük nincs szükségük Isten jóságára, nem fogadják be a kegyelmet: ez az idősebbik fiú tragédiája a tékozló fiú példabeszédében, ez a veszte az első óráktól kezdve dolgozóknak (Mt 20,1-16), és ez az azokra leselkedő veszély, akik Isten jósága miatt morgolódnak és irigykednek.

Ebből a nézőpontból kereszténynek lenni azt jelenti, hogy engedjük lábunkat megmosni, vagy más szavakkal: hiszünk.

2. Mindezek által látjuk, hogy az evangélista a lábmosás eseményét nem csak krisztológia és a megváltástan, hanem a keresztény antropológia szempontjából is értelmezi. Három megjegyzést szeretnék tenni, hogy ezt a megállapítást szemléltessem.

a) Ebben a szemléletmódban nem csupán Jézus élete és halála kapcsolódik egybe, hanem a keresztség és a bűnbocsánat szentsége is, hogy megmerítsen minket Jézus szeretetének fürdőjében: Jézus életében és halálában, mert a keresztség és a gyónás szentsége együttesen alkotja az isteni fürdőt, amely megnyit minket a szabad életre, hogy odavezessen az élet asztalához.

b) Ebben a cselekményben megfogalmazást nyer a keresztség lelki lényege: a folyamatos igen a szeretetre; a hit, mint központi eseménye a lelki életnek.

c) E két pontból egy egészen sajátos ekkleziológia és keresztény etika fakad fel. Befogadni azt, amit a lábmosás jelent annyit tesz, mint belépni az Úr cselekvésébe, személyesen részt venni benne, és azonosulni ezzel az eseménnyel. Elfogadni az Ő munkálkodását, azt jelenti: folytatni akarjuk ezt a megfürdetést, Krisztussal akarjuk lemosni a világ szennyét. Jézus mondja:

 "Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát." (Jn 13,14). 

Ezek a szavak nem csupán morális kiegészítései egy dogmatikai ténynek, hanem ugyanahhoz a krisztológiai maghoz tartoznak. A szeretetet kizárólag szeretve lehet befogadni. Szent János számára a testvéri szeretet bennfoglaltatik a szentháromságos szeretetben. Ez az "új parancs" azonban, nem külső előírás, hanem mintegy a kereszténység lényegének belső struktúrája. Ennél a pontnál érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy Szent János soha nem beszél egy az emberek közötti általános szeretetről, hanem a testvéri közösségen belüli, azaz a megkereszteltek közötti benső szeretetről szól. A modern teológusok ezen okból kritizálják Szent Jánost, és a kereszténység elfogadhatatlan beszűkülésének tartják ezt az álláspontot, az egyetemesség elveszítésének. Kétségtelen, hogy van ebben egyfajta veszély, és hogy a többi vonatkozó helyről, mint az irgalmas szamaritánus példabeszéde vagy az utolsó ítélet, nem feledkezhetünk el. Az Újszövetség egységének és elválaszthatatlanságának összefüggésében nézve viszont, János egy nagyon fontos igazságot fejt ki: az absztrakt szeretet nem lesz erős a világban, ha gyökerei nem a konkrét közösségbe nyúlnak vissza, ha nem a testvéri szeretetből fakadnak. A szeretet civilizációja csak egy konkrét közösség szeretetből kiindulva valósul meg. A részleges szeretettől kell eljutnunk az egyetemes szeretethez. Így a testvéri szeretet tereinek kialakítása ma nem kevésbé fontos, mint Szent János vagy Szent Benedek idejében. Benedek ugyanis épp' a monasztikus testvériség megalapításával hozta létre a keresztény Európa építményét, az új város modelljét a hit általi testvériségében.

Visszatérve az evangéliumhoz, elmondhatjuk, hogy a lábmosás elbeszélésének nagyon konkrét üzenete van: a szentségi rend feltételezi az egyházi struktúrát, a testvéri közösség rendjét. Ez a struktúra azt jelenti, hogy a keresztényeknek késznek kell lenni arra, hogy rabszolgaként vállalják egymás és mások szolgálatát, mert csak így tudják megvalósítani a keresztény forradalmat, az új város felépülését.

3. Ebben az elmélkedésben szeretném még felidézni Szent Ágoston két elmélkedését a lábmosásról, amelyben Hippó püspökeként saját életének feszültsége, a kontempláció és a mindennapi szolgálat kérdéséről eszmélődik.

a) Első gondolatmenetében Szent Ágoston az Úr szavaira reflektál:"Aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta." (Jn 13,10). A szent e szavaknál arra kérdez rá, hogy mit akar ezzel mondani Jézus: hiszen, ha az ember megmosdott, azaz megkeresztelkedett, akkor tiszta, de akkor milyen értelemben van szüksége a lábmosásra? Mi ez az állandó és ismétlődő lábmosás, amire újra és újra szükség van a fürdő, a keresztség után? A szent egyháztanító így felel: minden kétséget kizár, hogy a

keresztségben teljesen megtisztultunk, a lábunk is; de amíg idelenn vagyunk, lábunk hozzátapad e világ földjéhez. 

"Ugyanígy az emberi szeretet is, amely nélkül élet nem fakasztható ebben a halandó állapotban, olyan mint a láb, amelynek révén az emberi valósággal kapcsolatba lépünk; ily módon nem állíthatjuk, hogy nem vétkeztünk, mert akkor becsapnánk saját magunkat."

 (Augustinus Tarct. in John., LVI. 4 C Chr XXXVI, 468.) 

De az Úr Jézus az Atya előtt áll, közbenjárva értünk, nap-nap után lábunkat mossa, abban a momentumban, amikor az imádságban kimondjuk: bocsásd meg a mi vétkeinket. Jézus a Miatyánk mindennapi imájában ma is lehajol hozzánk, törlőruhát vesz magához és lemossa lábunkat.

b) Szent Ágoston mindezek után azonnal hozzáfűz egy elmélkedést egy másik szentírási részhez is, amit az Énekek Énekéből vesz. Ennek lábmosás jelenete első olvasatra érthetetlen a számára. Az Énekek Énekének 5. fejezetében ugyanis a következő jelenetet találjuk: a menyasszony az ágyon alszik, de a szíve virraszt. Ebben a helyzetben hangot észlel; a jegyese kopogtat: "Nyiss ki nekem, húgom, kedvesem, galambom, szeplőtlenem! Mert a fejemet harmat lepi, és fürtjeimet az éjjel nedűje. Köntösömet már levetettem, hogy öltsem fel újra? Lábamat már megmostam, hogy sározzam be ismét?" (Én 5, 2-3).

A nagy egyházdoktor itt így kezdi elmélkedését. A szeretett személy, aki a jegyes ajtaján kopogtat, Krisztus, az Úr. A menyasszony az Egyház, a lelkek (a hívek), akik szeretik az Urat. De - mondja Szent Ágoston - hogyan tudták ők bepiszkolni lábukat, mikor az Úr felé közeledtek, hogy ajtót nyissanak számára? Hogyan lehetséges, hogy a lábunkat mosó Krisztus felé vezető út, bepiszkolja a lábunkat? Ugyanilyen paradoxomot fedez fel Szent Ágoston abban is, ami lelkipásztori életének kulcskérdése, egyfelől a vágyakozás: az imádságra, a csendre, az Istennel való benső kapcsolatra, másfelől pedig a szükséges adminisztratív munkák, a gyűlések és a lelkipásztori élet. A püspök azt mondja: a menyasszony, aki nem akar kaput nyitni, az elmélkedő ember, aki a tökéletes nyugalmat keresi, aki egészen kizárja a világot, és aki kifejezetten az igazság, a hit szépségének akar élni, magára hagyva a kinti életet. De jön Krisztus, az Ő hangja szól, felébreszti a lelket, zörget az ajtón és azt mondja: "te az elmélkedésnek élsz, de előttem is bezártad az ajtót. Téged körülvesz az a kényelem, ami keveseknek adatik meg, miközben kint szétárad az igazságtalanság, és sokakban kihűl a szeretet." Így zörget az Úr, és ér véget a visszavonult szentek nyugalma és korholása: "Nyílj meg előttem... nyílj meg előttem és prédikálj rólam!" Lássuk be, ha kinyitjuk az ajtót, és odalépünk az apostoli munkához, elkerülhetetlenül bepiszkítjuk a lábunkat. De Krisztusért piszkoljuk be azt, miközben odakint a sokaság vár minket, azok, akiket máshogy nem tudunk elérni, csak akkor, ha túljutunk a világ szennyén, amelyben ők vannak.

Szent Ágoston így értelmezi saját helyzetét. Megtérése után ugyanis szándékában volt egy monostort alapítani azok számára, akik lényegében elhagyták a világot, és kizárólag az igazság és a szemlélődés barátaiként élnek. De 391-ben akarata ellenére pappá szentelték, az Úr felszámolta nyugalmát, zörgetett, és a zörgetés után napról napra hallatta hangját: "Nyílj meg előttem és hirdess engem (praedicare)!" Ágostonnak meg kellett tanulnia és meg kellett értenie, hogy e hétköznapi hang valóban az Úr szava, aki arra kötelezi, hogy odalépjen a népek mocskához (a szent püspök ebben az időben khadi, azaz civil ügyekben is bíró volt), aki paradox módon eképpen haladt Krisztus felé, lépett kapcsolatba vele. Nincs szükség arra, hogy Szent Ágoston gyönyörű válaszát, amely így szól bárhogy is kommentáljuk: "Akkor, íme, felkelek, és ajtót nyitok - Ó, Krisztus, mosd meg a mi lábunkat: bocsásd meg a mi vétkeinket, mert a mi szeretetünk nem hunyt ki, mert mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Amikor hallgatunk téged, veled örvendenek az égben megalázott csontjaink. De amikor rólad beszélünk/prédikálunk, a földet tapossuk, hogy az megnyíljon neked; és ezért ha folytatjuk a prédikálást, összezavarodunk,; ha dicsérnek minket, felfuvalkodunk. Mosd meg a mi lábunkat, amelyek egyszer már tisztává lettek, de amelyek bepiszkolódtak, amikor útra indultunk ezen a földön, hogy ajtót nyissunk előtted!" (Augustinus Tarct. in John., LVII. 6.p. 470.)

AZ UTOLSÓ VACSORA, A KERESZT ÉS A FELTÁMADÁS EGYSÉGE

Jézus nyilvános életéről szóló elmélkedésünkben világossá vált, hogy az Úr imádsága a kulcs, ami megnyitja látásmódunkat a krisztológia és szoterológia közötti belső összefüggésekre; a kulcs, ami felfedi Jézus személyét, miként cselekedeteit és szenvedését. Ezt a felismerésünket most alkalmazzuk Jézus utolsó napjainak történéseire. Kijelenthetjük: Jézus imádkozva halt meg. Az utolsó vacsorán, abban a pillanatban, amikor magát adja az Eucharisztiában, elővételezve elfogadta saját halálát, és azt így belülről formálja át a szeretet eseményévé, Isten megdicsőítésében.

Noha az evangélisták elbeszélései Jézus utolsó szavainak részleteiben eltérnek, a legfontosabban azonban megegyeznek: Jézus - mindegyikük szerint - imádkozva halt meg. Halálát az imádság aktusává, az imádás eseményévé tette. Máté és Márk szerint hangos szóval kiáltotta azokat a szavakat, amelyekkel a 21. zsoltár kezdődik, a szenvedő és megszabadított igaz nagy zsoltárát: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? (Mk 15,34; Mt 27,46). Mindkét evangélista azt is megemlíti, hogy a körülálló személyek nem értették meg ezeket a

szavakat, és úgy értelmezték Jézus kiáltását, mint Illés megszólítását. Őutánuk kizárólag a hit képes felfogni, hogy Jézusnak ez a halálos kiáltása messiási imádság volt, mégpedig a szenvedő és a reménykedő Izrael nagy zsoltárának szavaival, amely a szegények jóllakásával és a föld minden határáról történő Úrhoz való odafordulással zárul. A 21. zsoltár az ókeresztény egyház számára krisztológiai kulcsszöveg volt, amelyben nem csak Jézus kereszthalálának a kifejezését találta meg, hanem ugyanígy a keresztből forrásozó Eucharisztia titkát is, a szegények és az egyház "választottak" valódi bőségét, amely ugyanúgy a keresztből ered. Így ez a halálos kiáltás, amelyet a jelenlevők egy Illéshez intézett hiábavaló megszólításnak tekintettek, a keresztények számára a legmélyebb magyarázat lett annak, amit Jézus haláláról elmondott. A kereszt teológiája e zsoltárt rá alkalmazta, amint sajátja volt neki a benne foglalt prófécia is. A prófécia beteljesedésével megjelent ezen átértelmezés igazi valósága: e zsoltár sajátossága Jézus szavaként tárult fel igazán, mivel Ő annak valóságos imádkozója, az elhagyott, a kigúnyolt, de az Atya által befogadott megdicsőített. Meg kell említenünk, hogy az egész szenvedéstörténetet átszövik a 21. zsoltár szálai, amelyek folyamatosan egybefonódnak a szó és a realitás közötti kölcsönös cserében. A szenvedés archetípusa, amit ez a zsoltár anélkül jelez, hogy megnevezné őt, kézzel foghatóvá válik; és ezzel beteljesedik az Istentől látszólag eltaszított igaz ősfájdalma. Így láthatóvá válik, hogy Jézus az alanya ennek a zsoltárnak, és az is, hogy megszenvedte azt a fájdalmat, amelyből a szegények tápláléka ered, és népek megtérése Izrael Istenének imádására.

Térjünk vissza még egyszer kiindulási pontunkhoz. Ahogy láttuk, nem egyetlen elbeszélés maradt ránk a tekintetben, hogy melyek voltak Jézus utolsó szavai. Lukács nem kifejezetten a 21. zsoltár által határozta meg Jézus utolsó szavait, hanem a szenvedés egy másik nagy zsoltárát, a 31,6 (Lk 23,46) idézi; János a 21. zsoltár egy másik részét, a 15. verset választotta ki, és ezt a 68.-kal kötötte össze (Jn 19,28). Három pont tekintetében azonban valamennyi evangéliumi elbeszélés egyöntetű, ezért a teológiai interpretációnak is ide kell koncentrálódnia.

1 - Mindegyik evangélista közös meggyőződése, hogy a 21. zsoltár különleges módon kötődik Jézus szenvedéséhez: úgy az ő objektív valóságához, mind a szenvedésnek Jézus által történt személyes elfogadásához; és azonfelül, biztosan állíthatjuk, hogy a zsoltár egészét sem tekintik feloszthatónak.

2 - Mind megegyeznek abban, hogy Jézus utolsó szavai alapvetően kifejezik feltétlen engedelmességét az Atya akaratának; Krisztus utolsó szavai szerintük nem egy másik személyhez való közvetlen kiáltás, hanem dialógus azzal, aki létének alapja. Az evangélisták megegyeznek abban, hogy Jézus halála imádság volt, és így ez a halál átmenet az Atyához.

Végül mind egyértelműen egyetértenek abban is, hogy a Szentírás szavaival imádkozott, és hogy ez benne testesült meg, jobban mondva valóságos szenvedéssé, az igaz szenvedésévé vált. Egyöntetűen arra a következtetésre jutnak, hogy Ő ily módon beleillesztette halálát Isten szavába, amelyben élt, és amely Őbenne élt, és ami benne megnyilvánult. 

 Amikor ezt átgondoljuk, látjuk az elválaszthatatlan összefüggést az utolsó vacsora és Jézus halála között. A halál pillanatában kimondott szavai és az utolsó vacsora szavai, a halál és az utolsó vacsora valósága egybefonódnak. Az utolsó vacsora eseménye abban áll, hogy Jézus szétosztja Testét és Vérét, vagyis önmagát kiosztva, földi létét ajándékozza oda. Más szavakkal szólva: az utolsó vacsora eseménye halálának elővételezése, a halálnak a szeretet eseményévé való átformálása. Egyedül ebben a kontextusban tudjuk megérteni, mit akar mondani János, amikor Jézus halálát az Atya megdicsőülésének és a Fiú megdicsőülésének nevezi (Jn 12,28; 17,21). A halált, amely természeténél fogva a vég, minden kapcsolat megsemmisülése, Ő átalakítja, saját magát közli általa, és ez az ember üdvössége, amelyben jelzi: a szeretet legyőzi a halált. Ugyanezt a gondolatot más oldalról is megközelíthetjük: a halál, ami a beszéd vége, az értelem vége, benne beszéddé lesz, és az önmagát adó értelem lakhelyévé válik.

Jézus halála adja a kulcsot az utolsó vacsorához, amely a halál elővételezése, erőszakos halálának önkéntes áldozattá alakítása, a szeretetnek ebben a cselekedetében, amely a világ megváltása.

A halál az utolsó vacsora végtelen szeretetaktusa nélkül üres lenne, értelmetlen; a vacsora a megelőlegezett halál konkrét megvalósítása nélkül csupán egy valóság nélküli gesztus lenne. Vacsora és a kereszt együtt, az Eucharisztia egyetlen és egymástól elválaszthatatlan gyökerei: az Eucharisztia nem önmagából az utolsó vacsorából, hanem ebből a vacsora - kereszt egységből forrásozik, miként azt Szent János bemutatja Jézus, az egyház és a szentségek egységéről alkotott nagy képében: az Úr megnyitott oldalából vér és víz jön ki (19,34) - keresztség és Eucharisztia és az Egyház, az új Éva.

Ezáltal az Eucharisztia nem egyszerűen vacsora, és az egyház tudatosan nem "vacsorának" hívja, hogy elhárítsa ezt a hamis elgondolást. Az Eucharisztia Krisztus áldozatának jelenléte, az imádás legmagasabb rendű aktusának jelenléte, ami egyidejűleg a tökéletes szeretet aktusa, a végső szeretet (Jn 13,1), mintegy önmaga szétosztása a kenyér és bor formájában.

Ha most röviden megfontoljuk az Eucharisztia alapításának szavait, még közelebbről láthatjuk az utolsó vacsora és kereszt egységét. Kezdjük a központi szavakkal: 

"Ez az én testem, ez az én vérem." 

Az itt alkalmazott szavak az ószövetség áldozatra vonatkozó szókészletéből származnak; ezzel a terminológiával a templomi áldozatot jelölték. Belehelyezkedve ebbe a helyzetbe, és személyes 'nyelvvé' alakítva ezeket, Jézus azt fejezi ki, hogy ő az Ószövetség összes áldozatának valóságos, végleges, óhajtott és akart áldozata. Az állatok a valódi áldozat helyett voltak, kezdve a szarvánál fogva bokorban fennakadt kostól, ami Izsákot helyettesítette. E szavakkal demonstrálja Jézus, hogy Mózes szava rá vonatkozik (Jn 5,46). Minden áldozat rá irányul: Istennek nincs szüksége a bikákra és borjakra; Isten azt a végtelen szeretetet várja, ami egyben az ég és föld valódi kiengesztelése.

Ezekhez az Izrael kultikus teológiájából és a Sínai hegyen kötött szövetség teológiájából származó szavakhoz, Jézus hozzáad egy prófétai eredetű szót: "értetek adatik", "sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára". Ezek a szavak Isten szolgájának az énekéből valók, amelyek Izaiás próféta könyvében maradtak ránk. Az ott található énekek a száműzetés helyzetét tételezik fel: Izraelnek nincs már temploma, nincs meg az Isten igaz imádásának helye. Ezért Izrael Isten által is száműzöttnek tűnik - sivatagi özvegy. Nem tudják felajánlani az engesztelés és a dicséret áldozatát. Óhatatlan a kérdés: hogyan létezhet az Istennel való kapcsolat, akitől függ a nép és a világ üdve? A hazájukon kívül leélt, a kultusz nélküli élet szenvedésében, Izrael egy új tapasztalatot ismert meg: nem tudja többé bemutatni Istennek a dicséret áldozatát. Egyetlen módon tud Istenhez közeledni: szenvedni Istenért. A Szentlélek inspirációja nyomán a próféták megértették, hogy a hívő Izrael szenvedése volt az igazi áldozat, az új liturgia, és ebben a valódi liturgiában, Izrael a világot képviselte Isten szemében. Ez a gondolat egyidejűleg volt vigasztalás, felszólítás és remény. Vigasztalás, mert Izrael tudta, hogy különösképpen szenvedés által közeledik Istenhez, aki Istenként a pogányok világosságává tette népét. Ez egy felszólítás volt, hogy tudatában legyen, a magára kell vállalnia Isten kezéből szenvedést, és hogy át kell alakítania hitté, az istendicséret aktusában, az élet liturgiájában. A reményt jelentette, mert Izrael érzékelte, hogy Isten szolgájának ez az alakja, túlnövi az egyént, a prófétákat és az egész népet. Izrael felismerte, hogy előképe volt ez az alak "eljövendő szentségnek". Passiójának reménye abban a tényben állt, hogy a szenvedő nép elővételezése volt Isten igaz szolgájának, és így, mint eljövendő szentség, az ő kegyelméből részesedett. A vacsora során Isten szolgájával kapcsolatban mondta Jézus ezeket a szavakat: 

Én vagyok Istennek ez a szolgája. Az én passióm és halálom ez a végleges liturgia, Isten megdicsőítése, ami a világ fénye és üdve.

Itt fontos ponthoz értünk a mi liturgiánk ünneplésére vonatkozóan. Izrael együtt mutatja be Jézussal az Eucharisztiát, amennyiben részesül Isten szolgájának szenvedéséből. Részesedni az Eucharisztiából, kapcsolatba lépni Krisztus testével és vérével az élet liturgiáját feltételezi, a részvételt Isten szolgájának passiójában. Ebben a részesedésben a mi szenvedésünk áldozattá lesz, és így testünkben képesek vagyunk kiegészíteni, azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből. (Kol 1,24)

Úgy tűnik számomra, az eucharisztikus áhítatnak ez a szempontját a liturgikus mozgalom elhanyagolta, amelyhez viszont vissza kell térnünk. A szenvedésben való közösség a szentségi közösségben valósul meg, itt lépünk be az Úr irgalmának gazdagságába, és ebből az együttszenvedésből fakad fel ismét az irgalmasságra való képességünk; innen fakadnak a hivatások, amelyek az irgalmasságot jelölik meg céljukként, és ez ma nagyon hiányzik az Egyházból.

De térjünk vissza Jézus utolsó vacsorán mondott szavaihoz. Ezekben a szavakban a mózesi és az izajási prófétai hagyományt érhetjük nyomon. Van azonban még egy harmadik vonulat is itt, Jeremiás teológiája, amely nagyon közel áll az Ószövetség utolsó évszázadainak bölcsességi teológiájához. Jézus mondja: "Ez a kehely az új szövetség az én véremben" (Lk 22,20), és Jeremiás próféciájából táplálkozva erre alkalmazza az új szövetség ígéretét (Jer 31,31). Jeremiás egy új szövetséget lát maga előtt, amelynek középpontjában többé nem a Sínai hegy, hanem a Sion áll, amelynek törvénye a szív tábláiba lesz beírva, alapja pedig a bűnbocsánat. Jézus azt mondja, hogy halálának pillanatban lesz jelenvalóvá ezt az új szövetség; azaz vérével írja be a mi szívünkbe az új törvényt: "Új parancsot adok nektek, szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket" (Jn 13,34). A szentségi közösségben Jézus mindig újból szívünkbe írja az új törvényt. Szent Tamás ezt az eseményt nagyon jól érzékeli, amikor azt mondja, hogy a szeretet az Eucharisztia res sacramentuma.

Végül az utolsó megjegyzés. Ha idáig az utolsó vacsora és a kereszt közötti kapcsolatot értelmeztük, valójában a feltámadásról is beszéltünk. Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy az utolsó vacsora és a kereszt elválaszthatatlanok, hanem hogy a vacsora, a kereszt és a feltámadás oszthatatlan egysége a húsvéti misztériumnak. A kereszt teológiája a feltámadás teológiája, mert a feltámadás az isteni válasz, és a kereszt isteni értelmezése. A kereszt teológiája egy húsvéti teológia, a dicsőséges öröm teológiája, még a siralomvölgyben is. Rámutattunk, hogy a vacsora elővételezése volt az erőszakos halálnak, és hogy a kereszt a vacsora gesztusa nélkül, vacsora a kereszt realitása nélkül üresen csengene. Hozzá kell fűznünk azonban, hogy a vacsora elővételezi a feltámadást is, bizonyossága annak, hogy a szeretet erősebb a halálnál. A végsőkig kitartó szeretetnek ez a cselekedete a halál átlényegítése és radikális átalakítása, a halál árnyékában jelenlevő feltámadás ereje. A vacsora kereszt nélkül, a kereszt vacsora nélkül üres lenne, és ez a kettő a feltámadás nélkül meghiúsult reménység lenne. Megnyitott oldalának képe, a víz és vér forrása, a feltámadásnak is képe, a halálnál erősebb szeretetnek a képe. 

Az Eucharisztiában ebből a szeretetbőlrészesülünk - a halhatatlanság orvosságát vesszük. Az Eucharisztia az igaz élet forrásához vezet minket, a legyőzhetetlen élethez, megmagyarázza nekünk, hol és hogyan találhatja meg az ember az igaz életet - nem a gazdagságban és hatalomban, nem birtoklásban. Ha követjük Jézust, az ő keresztútja által az élet útjára jutunk.

Ezekhez a biblikus elmélkedésekhez még egy antropológiai reflexiót fűzünk hozzá. Embernek lenni azt jelenti, a hallállal való találkozás felé haladni. Embernek lenni azt jelenti, hogy szembenézünk a halállal. Embernek lenni azt jelenti, hogy meg kell halnunk, ellentmondásos szubsztancia vagyunk, amelyben a biológia rendje szerint természetes és szükséges a halál. Ugyanakkor a biológiai életben feltárul egy lelki központ, amely vágyakozik az örökkévalóságra, és ebből a szempontból nézve, nem természetes a halál, hanem logikátlan, mert azt jelenti, hogy kivettettünk a szeret szférájából, a halál a benső közösség, azaz az örökkévalóság utáni vágy elpusztítása.

Ebben a világban élni annyit jelent, mint meghalni. Az tehát, hogy Isten Fia emberré lett, azt is jelenti, eljött, hogy szembenézzen a halállal. Az ellentmondásosság, ami az ember halálának a sajátja, Jézusban éri el a legszélsőségesebb formáját. Csakugyan, mert benne, aki teljes egységben van az Atyával, a halál abszolút magánya abszolút érthetetlen. Másrészt a halál számára egy specifikus szükségszerűséggel bír. Ugyanis láttuk, hogy éppen Jézusnak az Atyával való egysége az oka az emberek vele szembeni meg nem értésének, ennélfogva, az Ő magányának is nyilvános működése során. Kivégzése ennek a meg nem értésnek a végső következménye, a meg nem értett ember kivetése a csend zónájába.

Ezek alapján talán érzékelni tudunk valamit halálának belső, teológiai dimenziójából. Mert a halál az ember számára egyszerre biológiai és lelki-emberi esemény. A benső egység testi eszközének megsemmisülése megszakítja a dialógust az Atyával. Amikor az emberi eszköz elpusztul, ideiglenesen a spirituális vonatkozás is megszűnik, ami a testen alapul. De mégis valami több pusztul itt el, mint egy közönséges emberi halálban. Megszakad az a párbeszéd, ami valójában az egész világ tengelye.

Az agónia kiáltásában a 21. zsoltár "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem" mondata érzékeltet velünk valamit ennek a folyamatnak a mélységéből. De ahogy Jézus ezt a párbeszédet elszigetelte és megindokolta ennek a halálnak a különleges jellegét, úgy mintegy ebben a dialógusban már jelen van a feltámadás, még a halál árnyékában is. Mivel az Atyával való dialógusa az alapja Jézus emberségének, az ő embersége el van rejtve az örök szeretet szentháromságos kapcsolatában. Így ez az emberség nem tud leáldozni, mert embersége az örök szeretet sziklájába lett beépítve: a halál küszöbén túl szükségszerűen föltámad embersége, és újra magára veszi emberi teljességét -a test és lélek oszthatatlan egységét.

A feltámadás felfedi hitünk döntő tételét: emberré lett. Ebből tudjuk, hogy örökre igaz: ő ember. És az marad mindig. Rajta keresztül az emberség belépett magába, Isten természetébe: az emberség: ez az ő halálának gyümölcse. Mi Istenben vagyunk. Isten egészen más, és ugyanakkor a nem-másik. Ha Jézussal együtt mondjuk: Atya, az Istenben mondjuk ezt. Ez az ember reménye, a kereszténység öröme, az Evangélium: Ő még ma is ember. Benne Isten valóban a nem-másikká vált. Az ember, az abszurd lény, többé nem abszurd. Az ember, a csüggedt, többé nem csüggedt: örvendhetünk. Ő szeret minket, és Isten annyira szeret, hogy szeretete, testté lett és testben marad. Ennek az örömnek minden más impulzusnál erősebbnek kellene lennie, a legátütőbbnek, amely arra ösztönöz minket, hogy ezt a hírt elmondjuk másoknak, hogy ők is örvendezzenek ennek a fénynek, amely feltárult számunkra a világ éjszakájának közepén, hogy hirdesse a napot.

(Joseph Ratzinger, Il Cammino Pasquale, Ancora, 2006. 97-110.)

(Fordította: fr. Kálmán Peregrin, az eredetivel összevetette: Hajnóczi Kristóf)